Egy blog, három platform, végtelen mesélés, ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle? 
Sokat gondolkoztam, megírjam-e ezt a bejegyzést. Aztán azon, posztoljam-e, vagy maradjon örökre piszkozatban. Igen, az írás “kibeszélés”, segít letenni a terhet. Igen, az sértődhet meg, aki itt van és olvas. Te meg fogsz sértődni? A jelenlévők mindig kivételt képeznek.
Most elmondom, mit miért csinálok
A blog és a kapcsolódó közösségimédia-felületek számomra a történetmesélés eszközei. A blog a kedvencem, ide kerülnek a leginkább kidolgozott posztok, átgondolt menetrend szerint. (Hogy mennyire átgondolt, azt inkább nem is részletezném, túlságosan kontrollmániásnak tűnnék.) Tartalmi szempontból a blogposztokat szánom a hét fénypontjainak, de mivel a két fix bejegyzésen túl (egyelőre szerdán és vasárnap) sem szeretném elengedni a kezed, minden napra tervezek posztot a Facebookra és az Instagramra is, természetesen azért, hogy minél hatékonyabban tudjalak átterelni a blogra. (Kilóg a lóláb?) Kezdjük az Instagrammal!
Gyönyörű (akár külföldi, akár magyar) profilok és instablogok vannak mind személyesebb, mind szépségtémában, velük nehezen tudom felvenni a versenyt, őszintén szólva nem is akarom, szövegben erősebbnek érzem magam. (Ennek ellenére élvezem az amatőr próbálkozásaimat.) Úgy próbálom beosztani a tartalmat, hogy a random, “mert csak” típusú kép kevés legyen, mind kapcsolódjon valahogy egy korábbi témához, vagy előjelezzen egy újat. Nem véletlen, hogy teljes terméktesztet, alapos elemzést nem írok itt, maximum első benyomást.
A Facebook már keményebb dió. Főleg mostanában. A “történetmesélés három platformon” koncepcióm szerint itt, akár egy nyomtatott magazinban, minden napra jutna valami olvasnivaló. Persze, nem mindig tudom eltalálni a kedved. Persze, kép is kell, mert kép nélkül egy poszt ma már semmit sem ér, megtanultam. Néha újrahasznosítóm az Insta-fotókat, de kevés az átfedés a tartalomban, nem akarlak a redundanciával idegesíteni, ha mindkét helyen követsz. Tehát olvasunk, együtt. Posztokat, amelyeket hasznosnak, érdekesnek tartok, szerzőket, akik szerintem megérdemlik a (nagyobb) figyelmet, ötleteket, újdonságokat, amelyeket a személyes véleményem fényében mutatok be, néha olyan nyereményjátékot, amely megdobogtathatja egy bőrápolásmániás szívét. És akkor most jön a nagyon személyes rész. Úgy érzem, van egy nagy szakadék.
Már a január 14-i posztomnál éreztem, hogy nem teljesen ment át az üzenet. Az egyik oldalon a bloggerek vagy a saját statisztikájukon látták, vagy addigra már mindenhol olvasták, a továbbiakban két út áll előttük: vagy ráveszik az olvasóikat a nagyobb aktivitásra, vagy tehetnek fizetett hirdetést a posztjaikra, mert a Facebook algoritmusa nemhogy idegeneknek nem fogja ajánlani a posztjaikat, de még azok közül sem fogja mindenkihez eljuttatni, akik lájkolják az oldalukat.
A másik oldalon ott vagy te. Ha nincs saját blogod, nem érdekel az online jelenlét és eddig is csendes olvasóként vettél részt a blog életében, mivel szólítsalak meg? Biztassalak hozzászólásra, lájkra, megosztásra? Nem szeretek kuncsorogni. (Egyébként az új algoritmus elvileg már bünteti a lájkvadász oldalakat.) Vagy nem is a megszólítással van a baj, már eleve a tartalom érdektelen? Nem elég hasznos? Nem elég szép? Nem elég motiváló? Fölösleges lenne azt részleteznem, mi mennyi idő: a fotózás, az írás, a szerkesztés, a tervezés, a beosztás, érthető módon téged a végeredmény érdekel. Vagy nem. Nem tudom. Mondd el. Megkérlek rá. Mert most úgy érzem, kapálózom ebben a médiamocsárban, próbálok úgy tenni, mintha semmi sem változott volna azóta, hogy egy-egy posztot kétezren láttak, de amikor a hét legsikeresebb Facebook-posztja az volt, hogy a Luxusfeleségek Insta-profilja belájkolta az egyik képemet és megmutattam erről a képernyőmentést, akkor picit elkeseredtem, mert azon a héten szerintem volt hasznosabb, szebb és kedvesebb bejegyzésem is a Facebookon.
Tudom, hogy ez most nem egy rózsaszín poszt. Eredetileg meg sem akartam írni. Amikor a Pikrea alapítójával, Kónya Beával beszélgettem pár mondatot a sharing is caringre kihegyezett kérdőívsablonjai miatt az Instagramon, arra jutottam, hogy téged, nem blogger olvasó, nem vonlak be a kétségeimbe, mert nem feladatod, hogy képben légy azzal, hogyan jut el vagy nem jut el hozzád az üzenet, jelen esetben egy-egy bejegyzés. Érted versengenek a tartalomgyártók, a te figyelmedet kéri mindenki, miért foglalkoznál ezzel? De tudod, mi az a sharing is caring? Az, hogy amikor a Habfürdő bloggere, Réka megjelölte egy kérdőívsablonos Insta Storyban a Habos Kakaót a kedvenc beauty blogjaként, annyira megörültem és meghatódtam, hogy még aznap én is kitöltöttem jó pár sablont, hogy egy kis örömet szerezzek azoknak a bloggereknek, akiket nap mint nap örömmel olvasok, mert mostanában fokozottan érzékeny voltam/vagyok erre a témára, épp a saját kétségeim miatt. Hogy mi volt ebben a nagy szám? Addig sosem készítettem Insta Storyt, úgy voltam vele, hogy erre nincs időm. De akkor volt.
És tudod, mi az érdekes? Az, hogy egyébként minden héten ezt csinálom. Amit elolvasok másnál és tetszik, és úgy gondolom, hogy neked is tetszhetne, azt megmutatom, ajánlom neked. Van egy olyan rögeszmém, hogy ha minden blogger szánna erre a fajta törődésre akár csak egy napot hetente, a fizetett hirdetések nagyon hamar fölöslegessé válnának. Ahogy ez a bejegyzés is.
A Habos Kakaó követése: Bloglovinon | Facebookon | Instagramon | BlogGyűjtőn
Habos Kakaó 
Azt sejtettem, hogy sok agymunka előzi meg a bejegyzéseket, de hogy ilyen tervezés van mögötte abba nem gondoltam bele még. Tetszik, hogy így leírtad. Én ugyan nem sértődöm meg semmi ilyesmin, mert ha szeretem az írót (írókat), akkor felőlem a Holdra szállásról vagy a levélvágó hangyák életéről, sőt politikai témáról is is írhat , akkor is olvasom 🙂 A stílus és a személyiség fontos, hogy átjöjjön és akkor már csak szövegre van szükségem, hogy olvassak.
Ha nem kommentelek az csak azért lehet, mert nem érzem magam kompetensnek a témában, de élvezettel falom az írást.
KedvelésKedvelik 1 személy
😀 A levélvágó hangyák életéről nem tudok semmit, de ez most ideillik.
Párbeszéd az M3-ason:
– Szerinted mi ez a sziklarakás az út mellett?
– Nem tudom, napozóterasz gyíkoknak.
– ???
– Ha építettek békaátkelőt, akkor biztos van gyíkterasz is.
És természetesen köszönöm ❤
KedvelésKedvelés
Hát ez nagyon cuki! Gyíkterasz…szakadok a röhögéstől! 😂
KedvelésKedvelik 1 személy
❤
Ne haragudj, most csak ennyit tudok hozzáfűzni, mivel az online térben egy kacsacsőr és egy hármas fejezi ki a gondolataimat a legrövidebben. 🙂
És a dolog körbeér… megjelöltelek, inspiráltalak, megjelöltél, inspiráltál … remélem tettekre váltom azt, amit a kacsacsőr és a hármas jelent most nekem.
KedvelésKedvelik 2 ember
Akkor én is csak annyit mondok: köszönöm szépen, Réka! ❤
KedvelésKedvelés
Kedves Marcsi!
Nekem tetszenek az írásaid, szinte minden nap megnézem, hogy írtál-e új posztot. Nagyon szeretetre méltó ember vagy szerintem. A blog külseje, színei, stílusa is nagyon szép, ízléses. Jó a stílus, jók a témák. Nehogy abbahagyd!
üdvözlettel egy olvasód
KedvelésKedvelik 1 személy
“minden nap megnézem, hogy írtál-e új posztot” – A valaha volt legcukibb kommentek között fogom ezt számon tartani 🙂 Köszönöm szépen! És nincs szó befejezésről.
KedvelésKedvelés
Kedves Marcsi!
Nem is emlékszem, hogy írtam-e itt már neked, de az Instagramon igyekszem időről-időre biztatni téged. (Szeszelyesaprilis néven bombázlak.:D) Bár szinte az indulásod óta olvaslak, kommentelni nagyon sokáig nem kommenteltem. Nem is tudom, minek nevezzem ezt a mentalitásom, de nagyon ritkán szólok hozzá posztokhoz. Bár az elmúlt években az olvasni- és néznivalóm nőtt a blogok és vlogok számának ugrásszerű növekedésével, a hozzászólási kedvemmel nem történet ugyanez. Bár sok “tartalomgyártóm” több éve követem, és egyfajta szeretettel gondolok rájuk (rád ^^) mindig, ennek ellenére inkább csak olyankor szoktam megszólalni, amikor azt érzem, hogy beszélni kell. Beszélni kell, mert olyan tartalmas poszt volt, beszélni kell, mert olyan eredeti, stílusos és tartalmas formában valósult meg valami… Viszont sajnos egyre ritkábban érzem a késztetést, vagy előfordul az is, hogy az élet annyira sodor, hogy az is csoda, ha elolvasni el tudok valamit, nyilatkozni róla pedig már nem marad se idő, se energia. Ez szomorú kicsit, de sajnos az élet nem olyan, mint egy jó bicikli, hogy arra visz, amerre tekerem. Minden esetre ez a bejegyzésed is ilyen kényszerítő erejű volt… Itt és most írnom kell neked, és reagálni.
Szerintem sokan vannak hozzám hasonlók, akiket a szófukarság szele sem érintett soha, online mégsem szeretnek kommentelni. Nem tudom, ez miből fakad, de sok aspektusa lehet a dolognak. Ott vannak például a “trollok”. Atya ég… szerencsétlen fantasy flótások valószínűleg magukat hasra vetve zokognának a könyvekben, ha tudnák, hogy a nevükkel illetjük a netes garázdákat is. Mert léteznek ilyenek. Aki ma meri online közvetíteni a gondolatait, azokat a netes gazfickók, a lelki sérültek, az online kompenzálók is rögtön megtalálják… Szóval alapból érheti kellemetlenség is az alkotó-, tartalommegosztó emberkéket, és különböző netizenek találják meg őket. A netlakók egy része akkor is rondán ír az embernek, ha arra nincs oka. De vannak olyanok is, akik anélkül is lájkolnak, hogy megnéznének, vagy végigolvasnának bejegyzéseket, videókat… aztán vannak azok, akik nem hajlandók információt keresni maguknak, és mindent megkérdeznek újra, akkor is, ha előttük más már megkérdezte, csak nem hajlandóak kettőt tekerni lefelé. Szóval alapvetően egy tucat netlakó-típus van, aki meg tudja találni a tartalomgyártókat, és azok, akik nem ilyen vehemens online véleményközlők, talán elbátortalanodnak attól, hogy bármit is írjanak.
Én nem félek használni a hangom, de olyan nagy a tumultus az online szférában, hogy néha azt érzem, egy mezei köszönet ma már nem jelent semmit sokaknak. Manapság eléggé nagy figyelem irányul az ismert bloggerekre, vloggerekre, és azáltal, hogy influencerekké válnak, szerintem egyre jobban nő a távolság köztük és a nézőik között. Én legalábbis azt láttam az elmúlt években, hogy aki eleinte mindenkinek válaszolt, az később már szívecskét is alig osztott, és az influencer lét összemosódik valahol a celeb-léttel. Persze, ez valahol normális is, hiszen akkora figyelem, akkora nyomás irányul rájuk, hogy elveszítik a “szomszéd lány” feelingjüket. Én a mai napig azokat szeretem követni, akiknél azt érzem, hogy azok maradtak, akik voltak, vagy olyan közösség áll mellettük, mögöttük, aminek még szemlélőként is jó résztvevőjének lenni. Például a Kialakulat-nak is tagja vagyok Facebookon, és folyamatosan olvasgatom az ottani posztokat, de még sosem írtam smink- vagy termékkérdést… talán túl önellátó vagyok információ beszerzés kapcsán. Nem tudom. A “fórumozás” már nem az én műfajom.
Ritkán kommentelek, ez nem kétséges. Régen jóval többször csináltam, hiszen fiatalabb voltam, kevesebb volt a kötöttség körülöttem, bennem… Nem is tudom, talán az online világ túlzsúfoltsága miatt érzem úgy, hogy nincs értelme írni. Sosem realizálódott ez így bennem, soha nem is gondoltam bele ebbe igazán. De talán így van. Ma sokaknak csak a követőszám fontos, az, hogy meg tudjanak élni abból, amit online csinálnak, de valahogy mégsem maradnak a közelükben a követőiknek, sokakon nem látom azt, hogy valóban érdekelné őket az őket körülvevő közösség. Mostanában nagyon sok általam régóta követett személyről iratkoztam le. A mennyiség talán nőtt, a minőség és az individuum viszont csökkent. Nem szeretem a személytelenséget. Ha megvan a személyesség, akkor viszont szívesen járok vissza, és szívesen írok is.
Szerintem tehát alapvetően nem tartalomfüggő az, hogy kinek ki ír, és mennyit, vagy milyen gyakorisággal. Mint minden a világon, egyénfüggő dolog ez is. Bár sajnos egyre személytelenebb is. Én azt látom, hogy egészen gyatra tartalmakhoz is borzasztóan sokan hozzá tudnak szólni, és a hype inkább a szerző “influencer” létének szól, semmint az általa közreadott anyagnak. Ritkábban tapasztalom azt, hogy magához egy anyaghoz gratulálna valaki. Én 2011 óta fordítok koreai filmeket, sorozatokat, és egészen ritkán szoktak hozzám is kommentelni… pedig a keleti filmes szubkultúra sokkal kisebb tömeget fed le, mint a szépségápolási szféra. Hiába látom a statisztikából, hogy 5000-szer lett letöltve egy felirat, a poszthoz mondjuk 10 komment érkezik, néha csak annyi, hogy “köszi”, néha meg mondjuk egy-egy részletesebb vélemény. Ez engem nem bántott soha, mert akik részletesen szoktak az élményeikről írni, az mindig megerősítésül szolgált, és a kisszámú, de igazán személyes hozzászólás viszont mindig hatalmasat lendített rajtam. A minőség kérdése fontos szerintem a kommenteknél. A visszajelzések akkor tudnak építeni, ha nem öncélúak, és ha tényleg képes volt az olvasó értelmezni is, amit olvasott. Sajnos ez is átka az írott felületeknek, hogy Magyarország és a magyarok borzasztóan rosszak szövegértelmezésben, és egyszerűen nem működnek nálunk az olvasásra nevelő mozgalmak.
Szóval összegezve, szerintem maga a tartalom kevésbé számít manapság a kommentek terén. A minőséggel szemben a menőség a fontosabb. Annyira kiszélesedett a szépségápolási szubkultúra nálunk, hogy a téma iránt érdeklődő sokaság felaprózódik, és az ember már azt se tudja, kinél mit olvasott, kinek hálás egyáltalán egy információért. Ráadásul sokan nem tudják értelmezni, ami le van írva, vagy el se olvassák, ha túl hosszú. És ott vannak a netlakó-típusok is, a mindent kommentáló, a mindig flamelő, a mindig kérdező, a mindig rosszindulatú, és azok is, akiknek valamiért nincs idejük, erejük írni. Vagy csak visszahúzódóak, vagy esetleg nem is tudják, hogy ereje van a hálás szónak.
Ismét kicsit hosszú voltam, elnézést érte. Remélem, nem gondolod, hogy nem zseniális, amit csinálsz. Szeretem a stílusod, szeretem a tartalmas anyagaid. Szeretem, hogy van egy online kis hely, ahol habos kakaóval várnak, hogy ahol megbecsült olvasónak érezhetem magam. Mert annak érzem. Ez a személyesség értékes, és szerintem sokan tekintik értéknek a blogod.
Baráti üdvözlettel,
Réka
Ps: A “Sharing is caring” vonalat nagyon szerettem követni, öröm volt látni, hogy ki kit követ szívesen, ki inspirálja. Én is elkezdtem követni pár embert instán, és napról napra egyre több szépséget, tudást kapok tőlük. Köszönöm ezt a posztot, mert ma felhívtad rá a figyelmem, hogy milyen fontos is az, hogy jelen legyünk, és beszéljünk is.
Ps2nd: Bocsi, ha kicsit kusza voltam, egy rohanós nap végén sikerült idecsöppennem, és totálisan agyhalott vagyok.:D
KedvelésKedvelik 1 személy
Hát szia! 🙂 Bocsi a spames bénázásért, kicsit megijedhetett a blogmotor 😀 Nehéz megszólalni most, féltem ennek a bejegyzésnek a fogadtatásától, volt mitől félnem: ki akarja megbántani az olvasóit? De a legváratlanabb helyekről érkeznek pozitív visszajelzések. Úgy örülök, hogy itt vagy 🙂 ❤
KedvelésKedvelés
Szia Marcsi,
Teljesen megértelek, az aggodalmaiddal és kétségeiddel egyutt! Mostanában sokat olvasok a digitális marketing hírekrol, így képben vagyok a változásokkal kapcsolatban, de a való életben sokkal nehezebb megoldást találni arra, hogy elérd az olvasóidat. Szerintem nagyon jól csinálod, és ahogy te is írtad, hogy szovegben vagy eros, ezt csak alátámasztani tudom! 🙂
A másik oldalon pedig ott vagyok én, aki kicsit tobb mint egy éve próbálkozik a blogolással, ami egyelore hobbi, mert egész egyszeruen nincs rá tobb idom. Valószínuleg csak a család és a barátok olvassák tobbnyire, mert napjainkban már elég nehéz kitunni a rengeteg blog kozul. Igyekszem én osszehangolni szintén a Facebook-ot, Instagram-ot és a blogot, ahogy te is csinálod, de azt hiszem még elég messze vagyok a novekedéstol… 🙂 Igyekszem tobbet foglalkozni a ‘Sharing is caring’-gel, azt hiszem ez egy picit látszik is az Instagramon. Talán majd egyszer nekem is lesz nagyobb számú olvasótáborom. 🙂
Várom a kovetkezo bejegyzéseid! 🙂 Szeretettel,
Mimi
KedvelésKedvelik 1 személy
Szia Mimi!
Szerintem nagyon jól csinálod, hiszen két nyelven blogolsz, a közösségi médiában is két nyelven vagy jelen, gyönyörű helyekről jelentkezel, rendszeresen. (Egyébként ezt a csoportot ismered? https://www.facebook.com/groups/589602191220137/?fref=gs&dti=1405732216353852&hc_location=group Biztos ismered, de biztos, ami biztos 🙂 )
Köszönöm szépen, hogy ilyen kedveset írtál megint!
KedvelésKedvelés
Ahh, koszonom én is a kedves szavakat! 🙂 Fel tudja dobni az ember napját, remélem nekem is sikerult a tiédet tegnap! 🙂
Nem ismertem a csoportot, koszi, hogy a figyelmembe ajánlottad! Mindenképpen fogok jelentkezni hozzájuk.
Szép napot!
KedvelésKedvelik 1 személy
Persze, nagyon jólesett, hogy írtál, örülök, hogy sikerült viszonozni a kedvességed, és remélem, hasznos lesz neked a csoport 🙂
KedvelésKedvelés
Nem hagyott nyugodni a téma, de nem akartam fáradt fejjel nekiállni írni. Próbálom röviden. A nagy “Facebook-bumm” óta mindenki, aki eddig kihasználta a rendszer rugalmasságát nehéz helyzetbe került. Pici blog vagyok, de nálam is látszik az elérés csökkenése, de a látogatottságon ezt érdekes módon kevésbé veszem észre. Csodálom azt a tervezettséget és precizitást, amivel a Habos Kakaót írod! Megértem, hogy ennyi befektetett munka mellett a számok csökkenése érzékenyen érint. Te voltál az első blogger, aki itt a WordPressen szóba állt velem és ezért nagyon hálás vagyok, ahogy a megosztásaidért is. A “sharing is caring” ötletét nagyon jó dolognak tartom, a kisebb blogok körében. Van egy szint viszont, ami felett már egyszerűen nem éri meg “jófejnek” lenni és ilyesmit tenni, ami szomorú. Pedig pont a nagyobb nézettséggel rendelkező bloggerek tehetnék a legtöbbet a többiekért. Az elüzletesedés miatt viszont ez nekik nem hoz jövedelmet,így valószínűleg eszükbe sem jut. A helyzet kapcsán nekem a lassan berögzülő probléma megoldó stratégiám jön elő (nem kéretlen tanácsnak szánom): szóval a probléma adott, itt az ideje máshogy megközelíteni, megpróbálni máshogy nézni a dolgot, kitalálni valami újat. Valószínűleg mások is próbálkozni fognak új dolgokkal, ha nem akarnak fizetni, így előbb-utóbb ki fog alakulni valami más, ez sem marad talán így. Fel a fejjel Marcsi, ilyen minőség és tartalom mellett sok lehetőség áll még előtted. Engedd meg, hogy egy ilyen bénácska motivációs idézettel zárjak: “az élet nem az, ami történik velünk, hanem az, ahogyan reagálunk rá”. Ha úgy éreznéd, ez most egy mélypont, akkor szólok: innen csak feljebb lehet menni. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Óóóóóóó ❤ Úgy örültem, mikor ráleltem itt, a WordPress-en a blogodra, és elhiheted, azért osztom meg rendszeresen a bejegyzéseidet, mert akit elsősorban a kbeauty érdekel, de nem cukiság, hanem INCI alapján akar vásárolni, annak nálad kellene kezdenie a tájékozódást.
"Van egy szint viszont, ami felett már egyszerűen nem éri meg “jófejnek” lenni és ilyesmit tenni, ami szomorú." Azt hiszem, ez a leginkább szívbemarkoló része a hozzászólásodnak. Pedig senki sem lesz kevesebb a kedvességtől. Nem szeretném még elengedni ezt a sharing is caring témát, remélem, húsvét után hamarosan fogok/fogunk tudni jelentkezni valami kis alulról szerveződő megmozdulással.
KedvelésKedvelik 1 személy
Kíváncsian várom! És köszönöm! 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Megdöbbentő, mennyire alámész az olvasónak.
Ez a bocsánatkérés, cukiskodás, mindent megköszönés, mentegetőzés.
Szerintem a többi bloggerrel való “kedvesség” sem vezet sehova, csak a gyengébbek, a kezdők csinálják, reménykedve a viszonzásban. Olyan, mintha a homlokodra írnád: NEM VAGYOK ELÉG JÓ.
Én erősebbként is felfuttattam blogokat. Nagyon megbántam, csúnyán viselkedtek utána, pofátlanul koppintottak.
Az olvasónak nincs kegye, kedve, szeszélye. A bloggernek van minősége.
Pont annyian fognak téged lájkolni, kikeresni, követni, amennyire innovatív, eredeti, egyedi vagy.
És csak azok, akiknek az vagy.
KedvelésKedvelés
A próféta szóljon belőled.
KedvelésKedvelés
Ez közgazdaságtan. Vagyis, olyasmi.
“Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az.”
Ezért nem kell udvarolni, erőlködni, kommentekben csókolózni.
KedvelésKedvelés