Vénasszonyok nyara

A vénasszonyok nyara egy időjárási jelenség: az az időszak ősszel, amikor pár napra még visszatér a meleg, száraz idő a kontinensünk fölött lévő magas nyomású levegőnek köszönhetően. Magát a szószerkezetet a német nyelvből vettük át. Korábban arról vitatkoztak, ugyanazt jelenti-e, mint az indián nyár (amely egy angol kifejezés tükörfordítása), manapság inkább a PC-ségét firtatják. Nyár végi, ősz eleji élményeket mesélek, túl a vénasszonyok nyarán is.

Már a vénasszonyok nyarának is vége, de a szentimentális énem nem hagyja, hogy ezek a “nyaralós” emlékek megörökítetlenül maradjanak. Hogy akkor se legyen unalmas az olvasás, ha téged a kozmetikumok érdekelnek jobban, elárulom, hogy a szépségápolással kapcsolatos tartalom sem marad ki a bejegyzésből.

A menhely

“Pihe csak Karamellel hajlandó kimenni, és Karamell Pihét kivéve minden más kutya társaságában agresszívvé válhat. Elvállaltok két kutyát?”

Persze.

Karamellt láthatóan nem érdekli különösebben, kivel sétál, baktat egykedvűen. Megáll, ha kell, indul, ha mondják, eltűri a simogatást. Pihe idegesen szaladgál, az egyenes vonalú, egyenletes mozgás nem az ő műfaja, a simogatásból nem kér, ijedten elhúzza a fejét a közeledő kéz láttán. Összeszorul a szívem, milyen emlékek lehetnek az okos tekintetek mögött. Kukoricaföldek mellett, portól lepve, föl-föllibbenő szemétszagban beszélgetünk arról, hogy egyszer majd haza is vinnénk egy kutyát a menhelyről. Másfél óra séta, fecskék ülnek az elektromos vezetékeken, kígyó csúszik a fűben, és csak reménykedem, hogy szereztünk egy szép napot a morc Karamellnek és a félős Pihének, akik egymás nélkül nem mennek sehova.

A menhely, a Balaton és az erdő

A Balaton

“Szerinted messze vagyunk még? A GPS bolond, azt mondja, már odaértünk. Ó, nézd, ott a víz! Nem is tudtam, hogy ilyen közel leszünk a parthoz!”

Ha erre a képre nézek, megszólal a fejemben a Bron/Broen főcímdala.

Mesélhetnék arról, hogy az üvegfal mellé húzott pici asztalnál reggelizni majdnem olyan, mint a parton enni, napsütésben (mínusz a metsző szél), sorolhatnám, nem egészen 48 óra alatt hány arcát mutatta meg a Balaton, a viharostól kezdve a ködösön át a nyugodtig, sajnálkozhatnék, hogy megfürödni már nem tudtunk benne, hiába eveztek mellettünk vidáman a kacsák, elmondhatnám, hogy csinált kedvet egy rövid hajókiránduláshoz a bársonyzekés Hook kapitány egész kikötőn végigzengő kiáltása: “Kik ezek a szárazföldi patkányok?!”, a szauna csöndje, a sirályok rikoltása, az idegen köntös otthonos puhasága mind ehhez az emlékhez kötődik, de mi mást emelnék ki egy szépségblogon, mint a vízálló MAC szempillaspirált, amelyet azért kaptam, hogy le ne folyjon a sminkem, akár a Balatonban úsznék, akár a medencében.

Az éles bevetés végül elmaradt.

Az erdő

“Ott is van egy!”

Vajon megéri a fáradságot? Zsákmány is akad, vagy “csak” a csend, a sok zöld és a jó levegő könyvelhető el nyereségként? Nem, nem valódi vadászatról beszélek, mindössze gombaszedésről. Jó előjel, ha az erdő legszélén, szinte még a lakott területen akad őzláb. Egyre magasabb az adrenalinszint, minden világosabb foltot gombakalapnak láttat. A vargányához “más tekintet” kell, sokkal nehezebb észrevenni az avarban, nem is lelünk belőle egy darabot sem, csak valamiféle tinórut. Jó a munkamegosztás, akinek élesebb a szeme, az nem szívesen mászik át a tüskén-bozóton, aki meg kalandvágyóbb, simán elsétál a “dobverők” mellett. A nap sztárja, aki mindkét kedvező tulajdonságot egyesíti, a sütiillatú testvérem, én választottam neki az Yves Rocher Bourbon vaníliás testpermetet, nem gondoltam volna, hogy az erdei piknikebéd után még képes leszek megéhezni.

Gombák és mohák. “Ha bolond, ne szedd le!”

Már a vénasszonyok nyarának is vége, de a szentimentális énem nem hagyja, hogy ezek a “nyaralós” emlékek megörökítetlenül maradjanak. Az őszt sem tudom szó nélkül hagyni. Tizenhárom szem szelídgesztenye – a “hoztam egy serpenyőnyit”  mennyiségmegjelölés komoly túlzás, még a legkisebb serpenyőnket figyelembe véve is – eszembe juttatja, két éve ilyenkor mennyit szedtünk együtt, és milyen fagyos volt a kezem. Beleborzongok, főzök is egy teát. Kockulunk, nézegetem a sok faleveles képet Instán, valaki hozzászól az egyik fotómhoz, hogy a L’Occitane nem natúr márka, ő nem ajánlja senkinek. Indokolatlanul mérges leszek, mit tudja ő, miért kedves nekem a leszólt márka meg a leszólt kézkrém, és hogy is jön ide a natúrság egyáltalán? Valami olyasmit ír, hogy nem teljesen világos számára, milyen divatos irányzatot akarok hirdetni, de sok sikert kíván hozzá. Divatos irányzat? Én csak írok. Mesélek. Mikor miről. A legtöbbször bőrápolásról, annak a – szerintem – tudatos módjáról. Az instagramos hashtagek megadásakor néha csalónak érzem magam, mert olyan hívószavakat választok, amelyek másokra (mások képeire) talán jobban ráillenek, mint rám (az én képeimre). (Az egyenlőségjel nem automatikus.) Divatos irányzat? Írhatnám, hogy tessék, itt egy bejegyzés a slow life-ról egy nature lover tollából, lehet, hogy egyszer majd meg is teszem. De most csak a szépségről gondolkozom. Arról, hogy mindenféle szépségre szeretnék érzékeny és nyitott lenni. Ezért tűnhet eklektikusnak a blog, ezért nem kizárólag bőrápolásról írok – kezdettől fogva.

Kockulunk. Nézegetem a sok faleveles képet Instán. “Együnk valamit, aztán feldobok egy ötperces sminket, és menjünk el sétálni.” Nem fedezünk fel új helyeket, de rácsodálkozunk egy különösen szépen festett felhőre a háztetők között, fölemlegetjük a fagyist, akitől fagyit vettünk az egyik esős randinkon, kirakatokat nézünk, élvezzük, hogy csendes a város, és lassan besötétedik.

---

Ha tetszett, amit olvastál, többféle felületen követheted a Habos Kakaót: Bloglovin | Facebook | Instagram.