Cím nélkül | Sajtószemle IV.

Alkonyodott, egy társasjáték volt előttünk, amelynek már alig látszottak a színei, közel hajoltunk a kártyákhoz, hogy lássuk a feladatokat. Nem játszott mindenki, volt, aki a telefonján olvasott. És akkor elhangzott, hogy meghalt a Linkin Park énekese. “Ezt nem hiszem el. Úgyis kacsa. De, hidd el, fenn van az Indexen meg az Origón is.” Ebben a bejegyzésben – az eddigiektől eltérően – nem mások írását szedem darabokra, a Sajtószemle alcím most mindössze annyit jelent, hogy egy hírre reagálva osztok meg valami személyeset. 

Cím nélkül

Nem célom vagy feladatom nekrológot írni egy olyan emberről, akinek mindössze a zenéje, dalszövegei által megképződő énjét tekinthetem ismertnek. Én már semmit nem tudok adni Chester Benningtonnak. Ezért azt mesélem el, mit adott ő nekem, a Linkin Parkon keresztül. Így ez a bejegyzés egyfajta elbúcsúzásnak is tekinthető magától a zenekartól, hiszen biztos vagyok abban, hogy Chester Bennington halálával a Linkin Parknak is vége.

A Linkin Park zenéje szokatlanul későn ugyan, de utat talált hozzám. Stresszes, rosszul alvós időszak volt, és – szakértői ajánlások ide vagy oda – általában az első REM-fázis végéig fülessel a fülemben aludtam, a zene segített kikapcsolni, elengedni azt, ami egyébként pár hétig nagyjából minden napot meghatározott az életemben. Ennyi. Hallgathattam volna Bachot is, lehet, hogy ugyanez lett volna az eredmény. Tény, hogy nem igazán foglalkoztattak albumelemzések, bár néhány kritikát elolvastam, hogy tudjam, mégis miért lelkesedem. Egyszerűen elém került egy olyan, könnyen fogyasztható és emészthető zene, amelynek eladhatósága szerintem nagyban Chester Bennington nyugtalanító és ellentmondásos hangján múlik, mert ez a hang egészíti ki a dühös és érzékeny dalszövegeket.

A rajongás tehát gyorsan kialakult, csúcspontjának pedig azt tekintem, amikor ösztöndíjasként megérkeztem Bécsbe, megláttam a plakátokat a koncertről, és addig osztottam-szoroztam, míg végül vettem egy jegyet másodkézből. Mivel egyébként nem vagyok az az egyedül koncertre járós lány, nagy kalandként tekintettem életem első ilyen akciójára, bár a Stadthalléig nem volt nagy kunszt eljutni a szállásomról. (A bécsi metróhálózat és úgy általában a tömegközlekedés szerintem csodálatos.) És a helyszínen is hihetetlenül gördülékenyen ment minden, a kígyózó sor ellenére. Szinte az összes kedvencemet hallottam, addigra már az akkori új album, a Hunting Party dalszövegei is megragadtak, énekeltem, a tömeg része voltam. A koncert végén arra gondoltam, hogy hatalmas vágyam teljesült, és idő kell, amíg egyáltalán ki tudom találni, mi kerüljön a teljesült vágy helyére. Akkor az élmények hatására, frissiben megfordult a fejemben, hogy egy front of stage típusú jegy az együttes egy következő koncertjére azért nem lenne ellenemre… Ennek ellenére három évvel később a VOLT Fesztiválon való fellépés híre már nem hozott annyira lázba. Ekkorra már sokkal kevesebbszer hallgattam Linkin Parkot (az új albumot máig nem ismerem, mindössze egyetlen kritikát olvastam el róla), de nem ezt tekintettem a fő indoknak: úgy éreztem, Bécs által megkaptam a Linkin Parktól, amit akartam. És ez most már így is marad. Megmásíthatatlanul, fokozhatatlanul, véglegesen.

Nem tudom, Chester Bennington milyen ember volt. Biztos, hogy neki is megvoltak a maga démonai. Nagyon sajnálom, hogy ezek végül erősebbnek bizonyultak, mint ő.

 

Reklámok

Kommentek

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s