{Vigyázz! Kész! Posztolj!} Dől a fa! – Avagy a legviccesebb karácsonyi sztorim

Nem olyan egyszerű  vicces karácsonyi sztorit előhalásznom az emlékezetemből, úgyhogy előfordulhat, hogy még az általam legviccesebbnek ítélt is csak halvány mosolyt csal az Olvasó ajkára. Ezért inkább több apróságot mesélek el, a végére pedig “ünneprontóként” vagy – ha ez jobban hangzik – bónuszként egy húsvéti sztorit hagyok, amely még Anyukámmal történt gyerekkorában, de akárhányszor meséli el, visítva nevetünk rajta.

vkp-blogmas-2016

Az első történet nem is vicces, inkább aranyos: sosem fogom elfelejteni a legkisebb testvérem arcát, ahogy pizsamában oda-vissza szaladgált december 24-én reggel a gyerekszoba és hall között, ahol a szüleim által előző éjjel titokban feldíszített karácsonyfa állt. Három éves volt ekkor, és mivel ő volt a legkisebb a családban, valószínűleg ő is volt a legizgatottabb, és ébredés után első dolga volt felfedezőútra indulni. “Ott! Gyertek! Gyorsan! De gyertek! Ott! Gyorsan!” – valami ilyesmit hadart. Szerintem az előző karácsonyokra még nem emlékezhetett, és annyira elbűvölte a plafonig érő, csillogó-villogó fa látványa, hogy szóhoz is alig jutott, és látszott rajta, nagyon szeretne egyszerre két helyen lenni: nekünk magyarázni, illetve a karácsonyfánál bontogatni az ajándékokat. Nem akarok nagyon szentimentális lenni, de ha körül kellene írnom a karácsony öröme tiszta, gyermeki megélésének fogalmát, ezzel az emlékkel tenném.

trees-1886299_1920
Kép: Pixabay.

A második történet talán már viccesebb, bár a lejátszódása idején inkább csak szégyent éreztem. Az általános iskolai karácsonyi ünnepségen osztályműsort adtunk elő negyedikben, és nekem kellett elkezdeni az énekeket. A tanítónőnk nagyon hosszasan konferált fel minket, illetve szót ejtett arról, hogy a műsor végén a közönség is kapcsolódjon be az éneklésbe. Mindig is izgulós voltam, de ez már túl sok volt. A lámpaláztól a kezdőének helyett a műsor végére tervezett, közös éneket kezdtem el teli torokból, amikor szétnyíltak a függönyök a színpadon. Aztán egy sor után észbe kaptam, és szünetet sem tartva átváltottam a megfelelő énekre. És ha ez önmagában nem lenne elég ciki, mivel a műsorról videófelvétel készült (köszi, Apa!), év végén még újra is nézhettük az osztállyal a bakit.

Az aranyos és a ciki után pedig következzen Anyukám valóban vicces, de nem karácsonyi, hanem – rendhagyóan – húsvéti sztorija. Náluk is az volt a szokás, hogy a locsolkodókat beinvitálták, leültették és étellel kínálták, így beszélgettek el velük egy kicsit. A lényeg az, hogy az egyik locsolkodó füstölt-főtt kolbászt vett ki a tányérjára, de ahogy elkezdte volna felvágni, a kolbász kipattant a tányérjából, és valahová a padlóra esett. Természetesen mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna, de Anyukám és a lánytestvérei felváltva jártak át a másik szobába, pukkadozva nevetni, amíg valamelyikük a vendégnél tartotta a frontot.

Ha tetszettek a történetek, Bloglovinnal is követheted a blogot!

A blog Facebook-oldalát itt találod.

Ez a bejegyzés a Pillecukor blog írója által létrehozott Vigyázz! Kész! Posztolj! kihívás apropóján született. A VKP célja, hogy összekösse a bloggereket, akik egy adott témáról azonos időben fogalmazzák meg a véleményüket. December 25-ig a VKP Blogmas keretében karácsonyi posztok várhatók.

A VKP Blogmas többi résztvevőjének bejegyzését a kék békára kattintva érheted el.

Advertisements

Kommentek

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s